Világszemlélet

Az emberi élet egyik legizgalmasabb kérdése, hogy mi van a halál után? Mi van „odaát”? Sokszor hallottam azt az életvezetési tanácsot, hogy „élj úgy, hogy amikor halálod óráján visszatekintesz, elégedett megbékéléssel fejezhesd be ezt az életet”. Én régebben csak mosolyogtam ezen: „ugyan mit számít az akkor már?” Aztán 45 éves koromban meghaltam. Újraélesztettek. Emlékszem arra, hogy mit tapasztaltam „odaát”. A második halálom és újraélesztésem 49 éves koromban történt. Ezek után már nem ott folytattam az életem, mint ahol abbahagytam. Olyan volt, mintha nem jöttem volna „vissza” teljesen – mintha egyszerre lennék képes érzékelni az „itteni világot” és a „túlvilágot”. Évekbe telt, mire megtanultam ebben a furcsa létélményben tájékozódni. Sok mindent megértettem erről a világról, ami csak odaátról látszik világosan. Ezeket az intuitív megértéseket, melyek nélkülözik a spekulatív okfejtést – „egyszerűen” csak „tudom”, mert az átélő tapasztalásban az intuitív lélek-tudás ilyen.

A halálközeli élmény során tapasztaltam meg, hogy a tudatom olyan tiszta, világos állapotba került, ami többszörösen felülmúlja a normál elmélkedő tudatállapotom. Miközben leállt a szívem, a vérkeringésem és a légzésem, az elmém ájulatba zuhant. A következő pillanatban pedig kristálytiszta öntudattal értettem magam és tapasztaltam a környezetem, mintha épp akkor felébrednék egy furcsa álomból, mely a fizikai életem volt. Számomra kétségtelen, hogy az oxigénhiányos agy ilyesmire nem képes ebben az állapotában. Tudtam, hogy nem a testem vagyok, de nem szavak és fogalmi gondolkodás révén, hanem „csak úgy”, érezve tudtam. Később, mint ahogy most is, megpróbáltam szavakba foglalni a „túlvilági” tapasztalataimat és „felébredt” tudásomat, de meglehetősen csekély mértékben sikerül, mert a szó túl sekélyes ehhez.

Ez az élmény alapozza meg azt a metafizikát, amelyből a SoulFlow Integráció módszere következik. A következőkben amennyire lehet egyszerűen, közérthetően elmondom, amiket intuitíve megértettem és kiegészítem azokkal a fogalmi, filozófiai és kulturális háttér információkkal, amelyek egybecsengenek az intuitív tudásommal.

1. A lélek az egyetlen önvaló.

A lélek fogalma etimológiailag a lélegzettel áll szoros kapcsolatban – lélegzet/lélekzet/élet. A magyar nyelvben a lélek fogalomból származik a:

• lelkesedés = örömteli tettrekészség,
• lelkiismeret = szolidáris moralitás,
• lelkiismeretes = kitartó, alapos, stb.

Az, hogy a lélek az egyetlen önvaló, azt jelenti szavakkal kifejezve, hogy a lélek örök, halhatatlan és sérthetetlen – nincs kezdete, nincs vége és egyedül a lélek rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. A lélek az abszolút létező, amihez képest minden más részleges létező. Rengeteg lélek van és mind egyszerre egyediek és egységesek egymással. Ez a transzparens lélekegység alkotja azt a közös lélek-tudatot, ami leginkább az Isten fogalmával írható le.

2. A teremtés célja olyan élményeket biztosítani a lelkek számára, amelyek az isteni állapotban megtapasztalhatatlanok.

A Teremtő, aki egyszerre egy és sok, azért hozta létre a „világokat”, hogy megtapasztalható legyen a lelkek számára az, ami az isteni egységben ugyan tudható, de megtapasztalhatatlan. A kezdettel és véggel rendelkező teremtés annyira változékony és változatos, hogy semmi sem ismétlődik meg benne pontosan ugyanúgy. Ezért nem jöhet létre benne végtelen körforgás, mely végzetes csapdája lehetne a lelkeknek. A teremtés rendje tökéletes, harmonikus, miközben a teremtés maga a differenciált változékonyságával tökéletlennek tűnik. Ez a teremtés döbbenetes zsenialitása. A lelkek átmenetileg és részlegesen kiválnak az isteni egységből és beereszkednek a teremtésbe, hogy megtapasztalják az egyébként megtapasztalhatatlant. A teremtés és a lelkek természete között azonban van egy összeférhetetlenség, ami miatt nem tudnak közvetlenül hatni egymásra. Ezért amikor egy lélek belép a teremtésbe egy burok veszi körül, ami képes megteremteni a kapcsolatot a lélek és a teremtés azon szférái között, amelyeken a lélek épp áthalad. A lélek e kaland során időlegesen a szükség szerinti mértékben lemond az isteni tudásáról – a teremtésben „létbefeledkezedtséggel” vesz részt. Erre azért van szükség, mert csak így tapasztalható meg a „csoda” élménye. Amikor a lélek kilép a teremtésből, vissza az isteni egységbe, újra visszanyitja a teljes tudatosságát.

Tehát a teremtés célja a lélek számára azok a különleges élmények, amelyek csak így és csak egyszer tapasztalhatóak meg. A teremtés a lelkek számára készült különleges játszó tér – a legfontosabb a lélek és az élménye – minden más csak járulékos létező, melyek ezekért vannak. Ha azt kérdezzük, mi a végső valóság, akkor a válasz: a lélek és az élménye – minden más „illúzió”, apró ehhez.

Az ember esetében az emberi test egy gondos tervezés eredménye a teremtés részeként. Az emberi test a lélek „anyagi búvár ruhája”, melynek segítségével a lélek elmerülhet a földi fizikai világban. A lélek azonban nem lép be teljesen a testbe, hanem csak egy része azonosul be ide, magára vállalva a majdnem teljes felejtést, miközben egy másik része az anyagi testesülésen kívül marad, de még a teremtésen belül és egy további másik része eleve a teremtésen kívül marad mindvégig. A testet öltött lélekrészt a magyar ősvallásból ránk maradt hagyományban, a még élő néptudatban úgy hívják, hogy ‘szusz’. Az emberi élet az első szusszal kezdődik és az utolsóval ér véget. A lélek testesületlen részét pedig úgy hívják ‘isz’, vagy ‘is’. Ebből a szemléletből az „Is-ten” szó rejtett, elfelejtett jelentése feltehetően „végtelen lélek”, mivel a „ten” szótag a tengerben is jelen van, ami végtelen tavat jelentett valaha és megjelenik a Tengri szóban is, ami a közép ázsiai hagyományban Isten megfelelője.

3. A valóság lényege a teremtés rendje.

A valóság az, ami akkor is olyan, amilyen, ha nem veszünk tudomást róla.

A teremtés rendje adja a teremtés stabil valóságát. Bár emberi elmével soha nem tudjuk felfogni a teremtés létező totalitását, ahhoz elég közel tudunk kerülni a teremtés létező valóságához, hogy igazodni tudjunk hozzá. Amiképpen a tenger hullámaihoz kell alkalmazkodniuk a szörfösöknek, úgy pillanatról pillanatra az elme természetes funkciója szerint keresi a belső és külső valóság közötti szinkronizációt, harmóniát. A teremtés rendje szigorú – ez teszi biztonságossá a lelkek számára. Ugyanakkor ez a szigor könyörtelen – ez teszi lehetővé a gondolkodó személyiség számára, hogy reális maradjon és ne vesszen el a parttalan képzelet labirintusában.

A teremtés rendjének az általam felismert alapvető szabályosságai:

• A teremtés telített, ahol minden hat mindenre valamilyen közvetettséggel – mindenhol van benne valami; a teremtésen belül nincs abszolút semmi.
• A teremtés keletkező és elmúló változó folyamatok szövedéke, ahol soha nem lehet két teljesen azonos folyamat.
• A teremtés egyetlen pontszerű valós időben létezik – ez a jelen. Ami volt már nincs, ami lesz, még nincs.
• A teremtés minden jelen állapota determinált következménye önnön előzményeinek.
• A teremtésnek van keletkezése és van vége.
• A teremtés rendjét nem lehet megváltoztatni a teremtésen belülről.
• A teremtést az egységes isteni lelkek sokasága veszi körül, Ő(k) a teremtő.

Honnan tudom ezeket? „Láttam” a teremtést „kívülről” és emlékszem erre – ott, akkor mindent értettem. Évtizedekbe telt, mire sikerült ennyire megfogalmaznom. Ami emberi nyelven van kifejezve, az tökéletlen. Utólag le tudom ellenőrizni, hogy logikus-e, de nem spekulatíven jutottam el ezekig az állításokig. A legfontosabb megértésem a teremtésről az, hogy a teremtés a lelkek számára teljesen biztonságos: a lélek szintjén nincs okunk félni a haláltól, a bűnbeeséstől, a végítélettől, a végtelen szenvedéstől, a magánytól – ezek nem léteznek. Bár sok kellemetlen élményt lehet megtapasztalni a teremtésen belül, ezek értéke felbecsülhetetlen, mert minden élmény amit itt megélünk, kellemeseket és kellemetleneket ezek egyszeri megismételhetetlen csodák. A csoda az, amit eredendő isteni lélekként eleve tudtunk, de a teremtésbe lépve elfelejtettünk, majd az élmény hatására újra ráeszmélünk.

4. Az emberi test egy „biológiai robot”, mely egy lélek számára készül, hogy a lélek alámerülhessen az anyagba.

Amikor a ‘szusz’ belép az újszülött testébe, fokozatosan megfeledkezik önmagáról és beazonosul a testbe, mely a felnőtté válás során teljesen hozzá alakul a lélekhez – „összenő” vele. Az emberi test a lélek nélkül életképtelen. Ugyanekkor a szusz aláveti magát a test irányításának, hogy az átélő tapasztalása a legteljesebb legyen. A test képes érzékelni a lélekből származó érzelmeket és a lélek képes érzékelni a testi érzeteket. Ezek szoros szimbiotikus kölcsönhatásban állnak egymással. Az emberi agy működését nevezzük elmének. Az elmén belül a beszéd kialakulásával létrejön egy sokrétű szocio-kulturális vezérlő rendszer, a személyiség. A testi érzetek, benyomások az elmében adatként jelennek meg, melyet az valóságélménnyé alakít. E valóságélmény átélője a szusz, amely az átélés során érzelmeket társít a valóságélményhez, ami visszahat az elmére és a személyiség képes ezeket szinkronizálni és fogalmi keretekbe foglalni. Ez egy nagyon bonyolult folyamat, ami az agyi működés szintjén természettudományosan is vizsgálható. A transzcendens lélek érzelmi megnyilvánulása szintén vizsgálható közvetetten természettudományos eszközökkel, amennyiben ezek leképződnek a fizikai szervezet szintjén. A lélek közvetlenül azonban kiesik a természettudományos vizsgálatok látóköréből, mivel ezek a módszerek az anyagi síkra korlátozódnak. Ezért természettudományos nézőpontból az intuíció gyakran követhetetlenül gyors mentális tevékenységnek tűnik. Valójában azonban az intuíció a lélekből ered, pontosabban az ‘isz’ sugallata a ‘szusz’ számára és ezzel a közvetettséggel jut el a személyiségszintű tudat felfogásába és fogalmi leképzésébe. Ez azért fontos, mert az intuíció sokkal pontosabb és terjedelmesebb tudást hordoz, mint amit az elme és azon belül a személyiség képes lenne teljességében feldolgozni. Egy „aha” élmény szerű intuíció olyan információ mennyiséget képes egyetlen pillanatnyi felismerésbe sűríteni, amit olykor nagyon hosszan és töredezetten tudunk csak szavakba önteni.

A gondolkodó személyiség likvidált előfeltevésekből jut el a következtetésekig. Ezek az előfeltevések a legjobb esetben is csak megközelítő pontosságú „hiedelmek”. A lélek tudása azonban egy közvetlen „színről-színre látás” – ez a lélek élményszintű isteni tudása, ami mérhetetlenül pontosabb, mint bármely spekulatív tudás. A természettudományos felfedezések túlnyomó többség intuícióból ered, amit a személyiség utólagos okfejtéssel magyaráz és természettudományos kísérletekkel átültet a praktikus gyakorlatba. A szusznak az anyagi létben szüksége van a személyiség szintű mentális támogatásra a gyakorlati megvalósításhoz. Ugyanakkor a személyiségszintű gondolkodás önmagában képtelen a hatékony innovációra a lélek intuíciói nélkül.

Ebből érthető, hogy akkor vagyunk a legjobb összhangban az életkörülményeink kihívásaival, ha a kognitív és érzelmi intuitív intelligenciánk optimálisan támogatják egymást. Az emberi létnek e harmónia elérése a legnagyobb kihívása. Ehhez elengedhetetlen, hogy a személyiségszintű gondolkodás fogalom és elvrendszerében is megfelelő módon legyen a lélek elsődleges szerepe leképezve.

5. Az emberi személyiség egy mesterséges, szocio-kulturális intelligencia.

A biológiai élet része a teremtésnek, tehát „mesterséges” – ezen belül az ember is.
Az emberi intelligencia fokmérője az alkalmazkodó képesség, a mintázatfelismerő képesség, valamint a döntéshozatali képesség. Ezek azonban a lélek intuíciója nélkül merő automatizmusok. A lélek az egyetlen eredendő létező – minden más ebben a világban mesterséges.

Az emberi személyiség egy dinamikus mentális, gondolkodó mintázatrendszer, amely a nyelv és a tapasztalat kölcsönhatásában alakul ki; alapverziója normál esetben 3 éves korra rajzolódik ki, amikorra a gyerek viszonylag helyesen használja a nyelvet, és 6 éves kor körül éri el azt a funkcionális küszöböt, ahol megjelenik az összetettebb fogalmi gondolkodás és a többszempontú modellezés képessége; mindez egy nyelvileg és érzelmileg strukturált szociális közegben megy végbe. Mivel a biológiai ember és a lélek szimbiotikus egységet alkotnak, a személyiséget a lélekből származó érzelmek, a szociális életkörnyezet és a kulturális hatás együttesen formálják.

Az emberi testbe azonosult lélek annyira belefeledkezik ebbe, hogy azt éli meg, ő maga a test és ezen belül a gondolkodó személyiség. Valójában a gondolkodó személyiség a lélek nélkül olyan, mint a számítógép felhasználó nélkül. A személyiség tanult sémák rendszere, melyek optimális esetben kielégítően ellentmondásmentesek és valóságközeliek.

A testbe azonosult lélekrész, a „szusz”, ebben az állapotban nem emlékszik saját, testtől független önvalójára, ezért azonosítja magát a testtel és a személyiséggel; ezzel szemben a lélek nem testesült része, az „isz”, folyamatosan jelen van, figyel és tisztában van saját transzcendens természetével, de nem avatkozik be közvetlenül, hanem finom érzelmi intuitív sugallatokkal támogatja a szuszt. Ezek a sugallatok önmagukban pontosak és teljesek, azonban amikor a gondolkodó személyiség fogalmi rendszerébe emeljük őket, szükségszerűen leegyszerűsödnek, és részben torzulhatnak, mivel a fogalmi gondolkodás nem képes teljességében leképezni az intuitív tudást. Gyakran, modern élet forgatagában ezeket az intuitív sugallatokat észre sem vesszük, mert a gondolkodó személyiség túlműködik és elnyomják a zakatoló gondolatok nemcsak az isz sugallatait, hanem a szusz érzelmeit is.

A gondolkodás berkein belül az érzelmek olyan fogalmak, amelyekhez jó esetben érzelmek társulnak, ám érzelmi átélés nélkül egyszerűbben kezelhetőek. A véges mentális rendszer pedig spórol, hogy minél hatékonyabban lássa el feladatát, ami a ‘belső’ és ‘külső’ leképezése és szinkronizálása. A ‘belső’, a gondolatok, érzelmek, hangulatok és érzetek, melyekre képes figyelni. A külső pedig a környezetből fakadó érzetek, hangulatok és értelmezési sémákkal felismert jelenségek. Ehhez még hozzá adódnak a belsőt és külsőt átfedő viselkedési és gondolkodási mintázatok. Mindezt valós időben szinkronizálni túlmutat az emberi agy kapacitásain. Ezért egyszerűsít, csal, trükközik és folyton spórol.

A fentiekből következik, hogy a lélek nem fejlődik és nem torzul a teremtésben tett útja során. A személyiség mentális alapműködése adott, azonban a benne kialakuló hiedelmek, viselkedési szokások és gondolati mintázatok folyamatosan alakíthatók: kedvező esetben tisztulnak és közelítenek a valósághoz, kedvezőtlen esetben torzulnak és eltávolodnak attól. Mivel a személyiség a lélekből érkező érzelmi–intuitív sugallatokat szükségszerűen leegyszerűsítve, fogalmi formában dolgozza fel, a torzulás elkerülhetetlen, de mértéke csökkenthető.

Ebből adódóan a gyakorlati munka nem a személyiség alapstruktúrájának megváltoztatására irányul, hanem arra, hogy a benne működő hiedelmek, gondolati sémák és viselkedési mintázatok tisztuljanak, egyszerűsödjenek és valóságközelibbé váljanak. Lényeges, hogy az intuíciók egyre pontosabban képződjenek le a személyiség szintjén és meghatározó irányadók legyenek az életvezetésben. A SoulFlow Integrációs módszer ennek a folyamatnak a tudatos és lépésről lépésre megvalósítható rendszerét adja.

***

Módszertan

A SoulFlow Integrációs módszer – az érzelmi és gondolati harmónia elérése.

Ez a módszer akkor is működik, ha eltekintünk a metafizikai hátterétől.

Három szinten valósíthatjuk meg, melyek egymásra épülnek: